Érdekes meghasonlott helyzettel találtam szembe önmagam, mikor a múltkor hostesskedtem. A munkaköröm általában kimerül annyiban, hogy állok egy pult mögött, és megkínálom a vásárlókat mindenféle finommal, elmondom, hogy milyen szipi-szupi ez a termék, feltétlenül kóstolják meg, vegyenek belőle. A visszajelzések szerint elég jól csinálom, az a titkom, hogy mindenkivel kedves vagyok, és mosolygok. Ennyi. Nem nagy tudomány, de én annyiban más vagyok, hogy a kilencedik óra után is barátságos vagyok. Pedig az már nem egy habostorta.
Szóval, ott álltam a hűtőpult mellett, és éppen töltöttem ki a pohárkákba a madártejet, mikor eszembe villant a felismerés. Tulajdonképpen, mit is promótálok itt? Madártejet. Eddig világos. Menjünk egy kicsit tovább. Mire is jó az? Finom. És még? Ennyi. ENNYI???? ÉS nekem sikerül rávennem a megszólított emberek felét hogy vegyenek belőle??? Egy olyan dolgot, amire vajmi kevés szükségük van??? A kapitalizmus és globalizáció mosolygó bérencleánya lettem!!! Ez olyan különös és váratlan felismerés volt, hogy elkezdtem hangosan nevetni. Nem is foglalkoztam többet ezzel a gondolattal.
Ugyanis ebben élünk. Nem én fogom megváltani a világot, hogy megszüntetem a fogyasztói társadalom elharapódzását, ez már biztos. Valószínüleg ez a hozzáállás fogja meggyilkolni a természetes értékeket, és fogja földbe tiporni az erkölcsi normákat, de nem igazán tud izgatni.
